Vörösmarty Mihály: Vox vatis

Vörösmarty Mihály: Szózat

Tu patriae constanter es    Fidelis, Hungare! Haec cunaae moxque tumulus;    Haec condet urna te. Hanc extra mundo maximo    Non sunt pro te loci; Afflictus, felix, hic debes    Et vivere, et mori! Haec terra patrum sanguine   Madebat toties; Accrevit saeclis nominum    Sanctorum series. Pro sedibus pugnaverant    Hic Martes Arpadi; Servile fregit hic iugum    Dux heros Hunyadi. Liberta! signa sanguine    Rudebant hic tua; Occubuere hic optimi    Pugna in perpetua. Et tantis in periculis,    Post tot discrimina Exstat defecta, fracta non,    Gens haec in patria, Et ad te, munde gentium, Appellat iudicem: Millenii poscunt cruces Vitam, aut mortis diem! Tot corda frustra sanguinem    Fudisse non licet; Maerore rupta pectora    Sors non destituet! Voluntas sancta, mens, vires    Sub fati pondere Incassum certe nequeunt    Diu tabescere: Debet venire, veniet    Saeclum felicius, Quod orant nostra milia    Devotis precibus... Sin est necesse, veniet    Mors augustissima, Cruens ubi sepeliet    Hanc gentem patria. Assistent gentes funeri    Gentis plorabilis, Et oculi myriadum    Madescent lacrimis. Esto fidelis patria    Constanter, Hungare: Haec aluit, huiius humi    Humabit urna te! Hanc extra mundo maximo    Non sunt pro te loci; Afflictus, felix, hic debes    Et vivere, et mori!

Hazádnak rendületlenűl    Légy híve, oh magyar, Bölcsőd az 's majdan sírod is,    Melly ápol 's eltakar.  A' nagy világon e' kivűl    Nincsen számodra hely, Áldjon vagy verjen sors' keze,    Itt élned, halnod kell.  Ez a' föld, mellyen annyiszor    Apáid' vére folyt; Ez, mellyhez minden szent nevet    Egy ezredév csatolt.  Itt küzdtenek honért a' hős    Árpádnak hadai, Itt törtek össze rabigát    Hunyadnak karjai.  Szabadság! Itten hordozák    Véres zászlóidat, 'S elhulltanak legjobbjaink    A' hosszu harcz alatt.  És annyi balszerencse közt,    Olly sok viszály után, Megfogyva bár, de törve nem,    Él nemzet e' hazán  'S népek' hazája, nagy világ!    Hozzád bátran kiált: "Egy ezred évi szenvedés    Kér éltet vagy halált!"  Az nem lehet, hogy annyi szív    Hiába onta vért, 'S keservben annyi hű kebel    Szakadt meg a' honért.  Az nem lehet, hogy ész, erő,    És olly szent akarat Hiába sorvadozzanak    Egy átoksúly alatt.  Még jőni kell, még jőni fog    Egy jobb kor, melly után Buzgó imádság epedez    Száz ezrek' ajakán.  Vagy jőni fog, ha jőni kell,    A' nagyszerű halál, Hol a' temetkezés fölött    Egy ország vérben áll.  'S a' sírt, hol nemzet sülyed el,    Népek veszik körűl, 'S az ember' millióinak    Szemében gyászköny ül.  Légy híve rendületlenűl    Hazádnak, oh magyar, Ez éltetőd 's ha elbukál,    Hantjával ez takar.  A' nagy világon e' kivűl    Nincsen számodra hely; Áldjon vagy verjen sors' keze,    Itt élned, halnod kell.

  Petőfi Sandor
  

Carmen Gentis

Nemzeti dal

Surge, Hungre, surge ad pugnam! Ecce tempus: nunc aut nunquam! Liberi an simus servi? Eligite: vult decerni! –  Hungrum Deo  sacramentum facimus: Servitutem  non feremus amplius! Servi nos adhuc eramus… Avos orco condemnamus; Liberi qui mortui sunt, Servis nobis non quiescunt! Hungrum Deo  sacramentum facimus: Servitutem  non feremus amplius! Est vir nequam, detestatus, Mortem qui fugit vocatus: Cui pluris vilis vita, Patriae quam laus debita. Hungrum Deo  sacramentum facimus: Servitutem  non feremus amplius! Fulget gladius prae vinclis, Manibus decus non vinctis: At nos vincla gestabamus… Ensem priscum rapiamus! Hungrum Deo  sacramentum facimus: Servitutem  non feremus amplius! Priscae famae par, decorum Nomen erit Hungarorum; Duris saeclis adhaerentes Iam nos abluemus sordes. Hungrum Deo  sacramentum facimus: Servitutem  non feremus amplius! Inque tumlos nostrorum Se prosternent sepulcrorum Fausta posteri precantes, Sanctos nos glorificantes. Hungrum Deo  sacramentum facimus: Servitutem  non feremus amplius!

Talpra magyar, hí a haza! Itt az idő, most vagy soha! Rabok legyünk vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok! – A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Rabok voltunk mostanáig, Kárhozottak ősapáink, Kik szabadon éltek-haltak, Szolgaföldben nem nyughatnak. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Sehonnai bitang ember, Ki most, ha kell, halni nem mer, Kinek drágább rongy élete, Mint a haza becsülete. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Fényesebb a láncnál a kard, Jobban ékesíti a kart, És mi mégis láncot hordtunk? Ide veled, régi kardunk! A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! A magyar név megint szép lesz, Méltó régi nagy hiréhez; Mit rákentek a századok, Lemossuk a gyalázatot! A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Hol sírjaink domborulnak, Unokáink leborulnak, És áldó imádság mellett Mondják el szent neveinket. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!

 

Kölcsey Ferenc:  Hymnus a' magyar nép' zivataros századaiból

Auge Deus Hungaros Re, iucunditate; Dextera tuere nos Hoste turbidante: Saeclum da iucundius Genti passae dura; Praeterita luimus, Luimus futura! Atavos induxeras Karpatinis sanctis; Per Te sedes prosperas Cepit Almi sanguis: Tisiae, Danubii Qua volvuntur undae, Fortis gentis Arpadi Sunt plagae fecundae. Agris in Cumaniae Spicas maturabas, Vites Tokaj nectare Tu stillare dabas; Superabant duce Te Turcas nostra signa, Tristem Martem Matthiae Gemuit Vienna. Heu, sed nostris vitiis Es incensus ira, Fulminaque noxiis Detonabas dira: Nunc sagittas Mongolum Stridebas super nos, Tunc Turcarum sub iugum Nos agebas servos. Miles quotiens ferus Turcigena caesis Nostri iublat superus Martis in acervis! Quotiens et filius In Te vertit arma, Patria, civilibus Armis prolis urna! Fugit, latit bonus Persecutus civis; Exsors iam domi domus Quaerit antra quivis: Monte, valle deviat Tristis, desperatus; Sanguinem pede vadat Flammis circumflatus. Arx erat, nunc rudera… Laeta volitabant: Gemitus ad aethera  Dirae mortes halant. Nec libertas, ah, viget,  Necis ex cruore; Lacrim’ orphani riget, Servi sors in ore. Salva Deus Hungaros Tot periculorum, Dextera tuere nos In mari dolorum! Saeclum da iucundius Genti passae dura; Praeterita luimus, Luimus futura.

Isten! áldd-meg a' Magyart Jó kedvvel, bőséggel; Nyújts feléje védő kart; Ha küzd ellenséggel; Bal sors a' kit régen tép, Hozz rá víg esztendőt, Megbünhödte már e' nép A' múltat s jövendőt! Őseinket felhozád Kárpát szent bérczére, Általad nyert szép hazát Bendeguznak vére; 'S merre zúgnak habjai Tiszának, Dunának, Árpád' hős magzatjai Felvirágozának. Érttünk Kunság' mezejin Ért kalászt lengettél, Tokaj szőlővesszejin Nektárt csepegtettél. Zászlónk' gyakran plántálád Vad Török' sánczára, 'S nyögte Mátyás' bús hadát Bécsnek büszke vára. Hajh, de bűneink miatt Gyúlt harag kebledben, S elsújtád villámidat Dörgő fellegedben; Most rabló Mongol' nyilát Zúgattad felettünk, Majd Töröktől rabigát Vállainkra vettünk. Hányszor zengett ajkain Ozmán' vad' népének Vert hadunk' csonthalmain Gyázedelmi ének! Hányszor támadt tenn fiad, Szép Hazám' kebledre; 'S lettél magzatod miatt Magzatod' hamvvedre! Bújt az Üldözött, s' felé Kard nyúl barlangjában; Szerte nézett, 's nem lelé Honját a' hazában; Bérczre hág és völgybe száll, Bú 's kétség mellette, Vérözön lábainál, 'S lángtenger felette. Vár állott, most kőhalom; Kedv 's öröm röpkedtek, Halálhörgés, siralom Zajlik már helyettek; 'S ah, szabadság nem virúl A' holtnak véréből, Kínzó rabság' könnye húll Árvánk' hő szeméből. Szánd-meg Isten! a' Magyart Kit vészek hányának, Nyujts feléje védő kart Tengerén kínjának; Bal sors a' kit régen tép, Hozz rá víg esztendőt, Megbünhödte már e' nép A' múltat 's jövendőt!

József Attila: Nem, nem, soha!

Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége, Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke! Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret! Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett! Ha eljő az idő - a sírok nyílnak fel, Ha eljő az idő - a magyar talpra kel, Ha eljő az idő - erős lesz a karunk, Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk! Majd nemes haraggal rohanunk előre, Vérkeresztet festünk majd a határkőre És mindent letiprunk! - Az lesz a viadal!! - Szembeszállunk mi a poklok kapuival! Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár, Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ Teljes egészében, mint nem is oly régen És csillagunk ismét tündöklik az égen. A lobogónk lobog, villámlik a kardunk, Fut a gaz előlünk - hisz magyarok vagyunk! Felhatol az égig haragos szózatunk: Hazánkat akarjuk! vagy érte meghalunk. Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem, Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen! Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át: Nem engedjük soha! soha Árpád honát! (1922. első fele)